ISO – a fényérzékenység I.

A digitális fényképezés egyik legnagyobb előnye, hogy akár képről-képre változtatható a fényérzékenység, míg régen ehhez filmet kellett cserélni (vagy egyszerre több gépet használni!). Miről is van szó? A filmes időkben különböző érzékenységű filmeket lehetett vásárolni (korábban sokféle elnevezés, számozás létezett, pl. ASA, DIN, GOSZTY). A film (érzékelő lapka) érzékenységét manapság az úgynevezett ISO számmal adjuk meg. Ha nagyobb érzékenységet használsz, kevesebb idő is elegendő a megvilágításhoz, amit a mélységélesség vagy a zársebesség növelésére használhatsz.

A szabvány ISO értékek: 100, 200, 400, 800, 1600, stb…

A fent megadott értékek között éppen egy rekesznyi a különbség, tehát az ISO 200 dupla, az ISO 400 négyszer olyan érzékeny, mint az ISO 100 (így 1, illetve 2 rekeszt nyerünk).

Kézenfekvő lenne mindig a lehető legérzékenyebb, azaz legmagasabb  ISO beállítást használni (természetesen a maximális érték gépfüggő), de sajnos nem ilyen egyszerű a helyzet.

A magas fényérzékenységű filmek szemcsés képet adnak, amivel bemozdulás nélkül lehet például szép hajnali képeket készíteni, viszont a szemcsésség miatt a képnek jellegzetes „szomorkás” hangulata lesz. Van, akinek ez az „effekt” tetszik és néha jót is tesz a képnek (főleg fekete-fehérben), de a legtöbbször zavaró, hogy nem lesz szép, éles a fotó.

A digitális gépeknél egészen más ok miatt, de szintén zajos lesz a nagy érzékenységgel készített kép. A képérzékelő jelét elektromos úton erősítik fel (ami zajosodást okoz), illetve főleg a hosszabb expozícióknál melegedés is fellép, ami szintén zajt okoz (jellemzően piros foltokat a sötét részeken).